Amikor a tudósító háza is reng

"Az ágyamon ülve szörföltem az interneten, amikor hirtelen csend lett, majd furcsa, morajló hang hallatszott. Először azt hittem, hogy egy vízszállító kamion haladt el a ház előtt. De aztán valahogy olyan érzésem támadt, hogy inkább a föld rengett" - idézte fel személyes hangú riportjában Jonathan M. Katz, az AP amerikai hírügynökség tudósítója, aki kedden Port-au-Prince-i lakásában tartózkodott, amikor bekövetkezett a természeti katasztrófa.

Bár az újságíró jobbára arról számol be, ami másokkal történik, a Haitit ért csapás esetében első személyben írt, megrázó hangvételű tudósítása hozzásegíthet annak megértéséhez, hogy mit jelentett a tragédia a helyszínen:

A ház rázkódni kezdett. Aztán már teljes erővel rázkódott. Gyorsan elhagytam a szobát, és kezemben a laptoppal óvatosan letérdeltem a hullámzó padlóra, miközben köröskörül ripityára tört az ablak, nagyapám egyik képe és megannyi haiti művészeti alkotás, amelyek kétévi jövedelmemmel értek fel.

Nem sérültem meg. Mi több, a lépcső, amely ugyan eltűnt az összeomlott falrészekből felszálló fehér porfelhő alatt, szintén ép maradt. Kikiáltottam Evensért, aki egy személyben az AP sofőrje, fordítója és testőre. Megkönnyebbülést hozó meglepetésemre rögtön válaszolt: "Menjünk!"

Mentünk. Mezítláb, alsónadrágban siettem ki, kövek között ugrálva haladtam el a házmagasságú romhalmaz előtt telefont keresve, hogy mielőbb közölhessem a szerkesztőséggel, mi történt, aztán az utórengések között vissza a házba, hogy megkeressem a nadrágomat és a cipőmet.

Még jó ideig szinte lehetetlen volt internet- vagy telefonkapcsolatra szert tenni.
Valószínűleg nem sokat tévedek, ha feltételezem, hogy a Port-au-Prince pusztulásáról szóló első tudósítások legtöbbikében szerepelt olyasfajta mondat: "Haiti számára nem ismeretlen a szenvedés..." A keddi 7-es erősségű földrengés után, amely a haiti főváros javát a föld színével tette egyenlővé, ez a megállapítás mindenesetre egyszerre több és kevesebb, mint a valóság.

A 7-es erősségű rengés hatalmas pusztítást végzett

Haiti számára tényleg nem újdonság a megpróbáltatás. A legtöbb ember szemében a tragédia annyira megszokott, mint a reggeli. Mindazonáltal az országot még soha nem érte ilyen kataklizmaszerű csapás.
Nincs még két éve, hogy az ország negyedik legnagyobb városát, Gonaivest elöntötte a víz annak a trópusi viharnak a nyomán, amely Miamiban talán a forgalmat sem nagyon zavarta volna meg. Fotósunkkal felkapaszkodtunk egy brazil katonai motorcsónakra, amely az utcákon sodródó holttestek között haladt. Egy hónap alatt ez volt a negyedik hasonló vihar az országban.

Alig két hónappal később a Petionville nevű elővárosban, a villák mögötti nyomornegyedben beomlott egy iskola, és vagy százan meghaltak. Azt, hogy valami történt, olyasfajta zaj jelezte, mintha szirénák szólaltak volna meg a hegyen. A sikoltozó, üvöltő szülők hangja volt.
Haitin egy vihar vagy egy politikai puccs után megszokott az utcán heverő holttestek látványa, legfeljebb az kelt feltűnést, ha arcuk fedetlen maradt. Azonban még a fájdalom végtelen története is elhalványul ahhoz a pusztuláshoz képest, amelyet a 15-20 másodperces rengés okozott ezen a januári délutánon.

Az AP két részre vált épülete mögött ugyanaz a nyomornegyed található, amelynek szerencsétlenül járt iskolája ma is lidércnyomásos emlékként dereng fel. Ezúttal azonban az összes düledező épület beomlott. A tüdőmet kaparó fehér por ellepte az egész horizontot, a jajgatás az üvöltés mennydörgésévé dagadt.
A város romokban hever. Nincs elég üzemanyag, élelem és víz. Anyák vesztették el gyermekeiket, gyermekek a családjaikat. Egész negyedek alszanak az utcán. Az emberek kilométereken át gyalogolnak, szinte céltalanul kószálva, magukkal cipelve az összes ingóságot, amelyet csak elbírnak. De nincs egyetlen zug, ahol igazán menedékre találhatnának.

De ez sem minden. Valószínűleg sokan látták a leomlott elnöki palotáról készült felvételeket. Az épületből düledező romhalmaz maradt a füves Marsmezőn, a főváros legnagyobb terén. Vagy a Haiti Notre Dame romba dőlt ikertornyait, amelyek maguk alá temették az érseket. Vagy a parlament maradványait, amelyek a szenátus elnökére dőltek. Képzeljék el, hogy az életükben szerepet játszó intézmények hirtelen eltűnnek - eddig jól-rosszul, de működtek, most azonban nincsenek többé!

Egy olyan országban, ahol a következő étkezés is mindig bizonytalan, ahol a következő eső elsodorhatja a házadat, ahol a következő választást vagy megrendezik, vagy nem - és ahol mindez természetes; egy olyan pillanatban, amikor éppen elvesztettél valakit, akit szerettél - vagy akár többeket is szeretteid közül: nos, hová, kihez fordulsz?
Az AP épülete lakhatatlanná vált, összeomlás fenyegeti. Ám ez csak lábjegyzet a pusztításhoz. Egy egész város sikoltozik segítségért.

Rövid időre sikerül internetkapcsolatot teremtenem, és úgy látom, hogy a segélykiáltásokra már válaszok is kezdenek érkezni.

De mi fog történni azt követően, ha a segítség, mint annyi más, Haitinek küldött korábbi segély, kámforrá válik?
Mi lesz azután?